A démonvadász

  Tény, nem Frederich Meiner van a világon a legjobb munkája. Munkája a megtestesült veszély és félelem, amit elég sokszor tetőz a halálfélelem. Munkatársai nem mindig zavarják köreit, mert elég elszórtan találhatók meg a világban. Főnöke nem egy szadista állat, de a mocsok rohadék jelző már jellemzi. Kegyetlen mód nem tartja méltónak Frederich-et a munkájára, amit a férfi minden erejével és bátorságával próbál eltörölni, de sajna ezt a főnök nem igazán értékeli. Semmirekellő, léhűtőnek tartja, akit nem lehet semmire se használni, pedig ha látná a férfi mennyire kitartó. Frederich Meiner a híres démonvadász család tagja. Vérében ott csörgedezik az erő mellyel profikhoz méltóan tud démonokat gyilkolni. Frederich, még is elszakadt családjától. El kellett szakadnia családjától és ehhez a mogorva, öreg férfihez kellett kerülnie.
    Régen, mikor Frederich kicsi volt, nagymamájával próbált szellemeket idézni, amik többnyire jól sikerültek. Egy nap viszont ez a szerencsekör megbukott. A férfi emlékében tisztán megmaradt az a veszélyes végkimenetelű nap. A nap, amikor a gyermeki világszemlélet átcsapott egy elvont, sötét gondolkozásba. Frederich és nagymamája házuk alaksorában épp egy üst felett görnyedt. Nyugodtan, dalolászva porolta le a koponyákról a pókháló rengetegeket. A leégett gyertyák helyére újakat rakott és unokájával gyakoroltatta a varázsige használást. Frederich próbálta a gyertyákat egy olyan burokba tenni, amik meggyújtásukkor egy védőburkot szórnak a helyre. Az akkor még ifjú, alacsony növésű, szemüveges kisfiú ügyetlen mozdulatokkal és bizonytalan hangokkal próbálta elvarázsolni a gyertyákat, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem igazán tudta még akkor használni erejét, de kitartóan gyakorolt, ami néha megmutatkozott. A kisfiú halkan mormolta a varázsigét, de semmi nem történt. Nagyanyjától vagy ezerszer látta hogy kell ezt csinálni, de nem sikerült neki. Valahogy nem akar menni és ez idegesítette. Egyre jobban dühbe jött, egyre furább köd keletkezett körülötte. Kezét égető érzés fogta körbe és a kisfiú még jobban idegesedett. Már-már dühöngött, mikor háta mögül egy éles sikolyt hallott. Ijedten fordult meg, de nem várt kép fogadta. Egy démon volt előtte, mely nagymamájának a mellkasában turkált. Hatalmas, több méteres, rusnya szörnyeteg állt előtte és kínozta a szeretett rokonát. Frederich ijedten bámulta a szörnyet, de közben gondolkodott, hogy mivel tudná leállítani. Gyors pillantásokkal nézett végig a helyen és szeme egy kardon állapodott meg. Hatalmas, kis híján a fiúval egy magas kard állt porosan a sarokban. A kisfiú utolsó reményét vesztve ment a kardért és emelte fel minden erejével. Gyenge karjai bizonytalanul fogták a fegyvert, de egy pillantást vetve nagyanyjára a karok profikhoz méltóan fogták a kardot. Frederich futva tette meg azt a pár métert, majd a démonba mélyesztve a fegyvert felüvöltött. Testében kínzó ingerek futottak versenyt egy, megadott pontba. Szívébe erősen szorító érzést érzett, ahogy kezére folyt a démon lilás-fekete vére, mely méregtől bűzlött. A kisfiú életében nem tapasztalt fájdalomtól térdeire zuhant, miközben a démon porrá, az öreg nő pedig ijedtté vált. Az idős meg akarta fogni a gyerek testét, de az minden mozdulatára egy vörös pajzsot húzott maga köré. Nem tudta, hogy is csinálta, de tudta, hogy a nő nem érhet hozzá, amíg ennek a végtelennek tűnő fájdalomnak okozója be nem szívódik a vénáiba. Ránézett kezére és a cseppek helyén már csak fekete foltok voltak. Mellkasában a szorítás egyre gyengébb lett és teste kezdett elernyedni.
    Ezután a sorsát megváltoztató nap után felgyorsultak az események az életében. Szülei kitagadták, azzal az indokkal, hogy ő már démon, nagyanyja nem fogadta be és nem is tanította tovább, de a kardot, amivel megmentette őt odaadta neki és elküldte ő is. Frederich megtört kisgyerekként kezdte el járni az erdőben lévő utakat. Egy nap nem telt el, hogy nem gondolt volna a szüleire és azok csalódott arcára, de eldöntötte, hogy igazi és utánozhatatlan démonvadász lesz belőle. Egy egész faj tette tönkre az életét, akkor ö most egy egész fajnak fogja az életét elvenni. Bele se gondolt abba, hogy esetleg őt fogják megölni. Nem, mert tudta, hogy a mérgezett vér teljesen más erővel ruházta fel. Nem lehetett őt olyan könnyen megsebezni és nem lehetett őt legyőzni se. Ereje korával együtt nőtt. A gyenge, ügyetlen kisfiúból egy kegyetlen harcos lett, akit egy öreg, felfuvalkodott rohadt alak befogadt magához. Frederich mérhetetlenül rühellte a férfit. Szüleitől eltérően máshogy próbálta a már akkoriban férfit tiszteletre nevelni. Elmélete nem volt más, mint az, hogy a gyereknek ne legyen önbizalma, kontrollja és ne tudja normálisan irányítani. Ennek érdekében mindent megtett. Frederichet sose dicsérte, mindig verte és lelkileg rombolta. Két kezén se tudta volna megszámolni a fiatal démonvadász, hogy hányszor kellett a férfi pedofil hajlamainak behódolnia. Utálta, rühellte, a föld alá kívánta, de még is belenyugodott, mert csak volt a feje felett fedő, bár sokszor örült volna, ha egy barlangban kéne osztozni a helyen egy grizzlyivel. Nem zavarnák, ha gyakorolni szeretne. Viszont, bízott a férfiben, amennyire csak tudott, mert egy profi démonvadász volt még az ő korában és egy teljes vállalatot fűznek a nevéhez. Frederich, ahogy elérte a 18. életévét teljesen más lett, mint mikor démoni erők tulajdonába került. Az alacsonyból, egy alig két méteres, izmos, de vékony férfi lett. Göndör haját válláig megnövesztette és szemüvegét fölöslegesnek véve kidobta. Azt a bizonyos kardot már fél kézzel biztosan tartotta. Mágusokat meghazudtoló módon tudta használni az eredeti és démoni erejének keverékét. Sorra ölte a vámpírokat, alakváltókat, kóbor lelkeket és a hasonlókat. A Pokol már a neve hallatán rettegett, de nem volt elég neki. El akarta pusztítani a fő démont, akiről anno még nagyanyja mesélt. Minden lefekvés előtt ez a név jutott eszébe: Redmo. A fő démon, ki minden démont irányít, akit elméletileg nem lehet legyőzni. Frederich viszont tudta, ő legyőzheti. Redmo módszerét használja. Bosszú és fájdalom a másik faj iránt. A történetek szerint, Redmot az emberek meg akarták ölni, de az ördög eljött érte és megmentette. Redmot sokan a világ legkegyetlenebb és legszívtelenebb emberének emlegették. Fiatal kora óta rettegésben tartotta családját, az iskolatársait, a tanárait, az egész környezetét. Terror ős mestere volt. Furcsa erőket birtokolt, furán nyugodt volt, mikor fejbe lőtt valakit. Az egész lényét egy ijesztő aura fogta körbe, ami mutatta, hogy semmi érzése nincs. Frederich is hasonló állapotba került az évek során. Csak gyilkolni az összes démont. Ez az életcélja. Semmi más.
-Mocskos kölök! Gyere ide! Nincs semmi időd álmodozni!- hallotta a főneke istenverte hangját. Fogcsikorgatva kelt fel az ágyról és bújt bele térdig érő bakancsába. Haján áthúzta tenyerét és kardját a derekára függesztett tokba csúsztatta. Lassú, komótos léptekkel ment és vágta ki az ajtót, hátha fejbe találja az öreget. Frederich morgolódva vette tudomásul, hogy az öreg nem lett likvidálva. A főnök ideges léptekkel, kezében egy szíjjal közeledett a másik felé. Frederich az ajtónak dőlt és füle mögé simította göndör tincseit.
-Már megint mi van? Pihenni se lehet?- érdeklődött, majd nagyot sóhajtva gombolta ki fekete ingén a felső három gombot. Szándékosan provokálja a vén szivart. Már csak ebben találja boldogságát.
-Csendet, te korcs!- ordította, mire a fiatalabb kinyitotta szemét és kék szemeit lilán csillogtatni kezdte. Az öreg tudta, hogy félig démon és azt is tudta, hogy erősebb nála, de azért elhitette magával, hogy igen, legyőzheti. Frederich meg csak tűrte, hogy egyszer majdcsak kinyírhassa a vénembert.
-Meg se mukkanok, te mindenható dög!- sziszegte fogai között és lecsukta szemeit. Nem szerette, ha lekorcsozták. Idegesítette, de nem húzta fel magát rajta, csak egy kicsit.
-Ostoba baro...!- akadt meg a férfi hangja. Frederich kinyitotta a szemét és egy talpig feketébe öltözött férfi egy szíjjal felakasztja a férfit a masszív tartógerendára, majd kettőt lő annak mellkasába, amitől az említettből vér kezd csorogni és azonnali halálban meghal.. Frederich meg se rezzen, de agya enyhe sokkot kapott. Ilyen kegyetlenséget csak ő csinál a démonokon. Csak ő képes ilyen hidegvérrel és gyorsasággal gyilkolni. Vagy talán mégse?
-Megérdemelte, nem?- érdeklődött a gyilkos és fejéről lehajtotta csuklyáját. Vörös, vérvörös tincsek bukkantak fel alóla, egy fehér arccal, amin gúnyos mosoly villogott.
-Sok mindent megérdemelt volna, de szerintem én ölhettem volna meg a legjobban. Ebben nem láttam a szenvedést. Olyan szenvedést akartam volna neki, mint a démonoknak. Sikítsa a nevemet és könyörögjön nekem.-mondta, és félmosollyal ránézett a másikra. Az egy pillanatig megdöbbenve meredt rá, majd elnevette magát.
-Ismerős, Frederich Meiner. Szép volt  megölni démonokkal több embert.- mosolygott, mire a másikon látszott meglepődés. Tehát, ha jól értelmezi, akkor Redmo van előtte teljes testben. Frederichben egy felébresztette a harci vágyat és rögtön előhúzta kardját.
-Gondoltam, Redmo!- támaszkodott kardjára.
-Harcolni akarsz? Az unalmas. Mondok annál jobbat. Állj mellém, és megszabadítalak, minden földi bánatodtól. Mindtől!- suttogta az utolsó szót Frederich fülébe, aki előre ugrott, a démon hirtelen közelségétől.
-Eszednél vagy? Olyannal, mint te? Adj egy értelmes okot, amiért egy magadfajta senki mellé állnék!- mordult rá ingerülten. Redmo elmosolyodott. Szórakoztatta a férfi dühössége, ez adta ereje bőségét. A düh, a kétség, a reményvesztettség adta erejét. Csak a másik férfi szemébe kellett néznie és rögtön nőtt ereje. A meggyötört démonvadászból ez áradt. Tiszta sor volt neki.
-Egyet? Adok kettőt is!- nevetett fel a saját poénján Redmo. -Egy elveszett földi léleknek nincs célja, de egy gyilkos démonnak, aki bárkit elpusztíthat, annak több van. Megadhatom neked az erőt, hogy teljes démon legyél, ezzel jogot adva, hogy bárkit és bármit megölj. A lehetőség előtted, Frederich Meiner!- tárta szét karját a démon és biztató, de hideg mosoly jelent meg porcelán fehér arcán.
   Frederich megdöbbent az ajánlaton. Sose hitte, hogy valaha is lesz ilyen lehetősége, hogy valaki ráruházza az ölés hatalmát. Szeme előtt ott lebegett a kép, hogy csonthalmok tetején áll, kezét vér piszkosítja és önelégült mosoly ül arcán, hogy nem maradt ellensége. Igazából egy világ az igazi ellensége, Redmo világa. Azt akarja gyökerestől kiirtani, nem pedig a sajátját. Csak egy erő kell neki, ami felhatalmazást ad neki, hogy a Pokolba kerüljön. Hiába fél démon, de emberi része vonzza a veszélyt, míg a démoni része taszítja. Viszont két dologra rájött rá az eltelt években. Lehet ő a legnagyobb démon, de ott lakoznak benne az emberi érzések, amiket nem tud leküzdeni. Rájött, hogy félvér lénye, sose volt félvér. Ereje megnőtt, sebezhetetlenebbé vált, de ugyanolyan ember maradt. Szüksége volt szeretetre, szép szavak, dicséretre, érzelmekre, mert akkor érezte magában az életet. Akkor hajtotta őt valami előre, de ha démon lenne, akkor csak egy járkáló húsdarab lenne, semmi más. Egy érzéketlen hús, akinek ereje van, de fölösleges. Nem érné meg.
-Na, elfogadod?- érdeklődött Redmo. Frederich elmosolyodott.
-Fosszam meg magam, attól, hogy ember lehetek? Fosszam meg magam attól, hogy érzek és átérzem a helyzeteket? Legyek egy érzések nélküli húsdarab? Köszönöm nem! Viszont, lehetne egy kérdésem?- érdeklődött határozottan a démonvadász. Redmo kikerekedett szemmel bámulta az előtt álló halandót, ki kardját tokjába dugta..
-M-mond!- utasította határozatlanul, mire a démonvadász lépett párat és leült egy székre.
-Az embereket te nem értheted, de én igen. Te félelemben tartottad a környezetedet, én nem. Ők szerettek engem, addig míg a démonod, akit nagyanyámra uszítottál el nem pusztította emberi lényem egy töredékét. Viszont, ezt a töredéket, ne a lelkem darabjának hidd. Erőm egy részét növelted és emberi erőm részét ölted meg. Lelkem ugyan olyan erős és emberi, mint amilyen volt, azelőtt a bizonyos nap előtt. Lehet változott pár dolgot, de emberi maradtam, csak erőm más. Rá kell jönnöd, hogy az embereket hiába támadod és csinálsz belőlük démonokat, lelkük nem fog változni. Ugyan olyanok lesznek, mint az átváltoztatásuk előtt. Szeretetre, megbocsátásra, törődésre és minden emberi érzelemre szükségük lesz, hogy működjenek. Ezek közé tartozik a gyűlölet is, ami engem hajt. Ha elvesznék elfogyna az ösztönző érzésem és nem lenne értelme élnem. Remélem, eddig tudtál követni!- tetette arcát a kezébe és hátra dőlt a székben. -Gyere ide, szeretnék mondani neked valamit, mielőtt megölsz!- nyitotta szét ujjait és nézett a démonkirályra. Az közelebb ment, térde az ülőéhez simult. Lehajolt és fülét Frederich szája elé tette. A vadász elmosolyodott.
-Mi lenne az?- érdeklődött Redmo. Frederich felnevetett és tokjából kardját kihúzva, a démon hasába szúrta.
-Ez! Látod, mit mondtam? A bosszúd vezérelt, ami miatt meghaltál. Elhitted, hogy feladtam ellened a küzdelmet és vesztedbe futottál. Ostoba vagy, hogy elhitted, hogy igazi démon voltál. Emberi életed, sose tudod leküzdeni. A bosszú, a hiszékenység, a fájdalom, mind emberi! Te csak azt hitted, hogy nem. Remélem, megértetted!- sóhajtott és maga előtt keresztet vetve nézte a haldokló démonkirályt, kinek szájából és hasából a vér ömledezni kezdett, ezzel befestve a fapadlót. Frederich lehajtott fejjel bámulta a férfit, majd leguggolt. Kezét a démon szemére tette és óvatos mozdulattal lecsukta annak szemhéjait. -Ember voltál! Megküzdöttél az idővel, de elvesztetted a harcot. Remélem, békés helyre fogsz kerülni, Redmo!- vette el kezét és felkelt.
    Lassú léptekkel hagyta el a házat és még lassabb mozdulatokkal vette elő zsebéből az öngyújtóját. Kezébe véve, a lángoló kis tárgyat a háta mögötti házhoz dobta. Elégetni akarta emlékeit és új helyet keresni magának. A lángoló háztól lassan távolodott. A múltjától távolodott.


Üdv, kedves olvasó!
Elnézést, hogy sokáig nem jelentkeztem, de a suli igazán megterhelő egy hely. *nagyot sóhajt és isteníti a szünetet*Lehet, hogy lesznek ilyen kihagyásaim, de elnézést kérek. 
Remélem tetszett, amit olvastál!

Rubra

Múlt pénteken nem hoztam fejit, ezért most hoztam egy kis novellát ami remélem, hogy tetszik(Rosetta)

A köd, gyászos fátyolként borult rá az erdő szélén megbújó kis falura. A Hold sarlóvá fogyott és már csak egy nap választotta el az embereket a rettegett újholdtól. Ilyenkor az égről lebukik az égi királynő és teljes sötétség honol az egész falura, de ne siessünk előre. Ma még minden nyugis, de a levegő már megtelik feszültséggel, ahogy az emberek is rémálmoktól vergődve vészelik át az éjszakát. Holnap minden fiatal és idősebb férfi a vadászokkal tart nehogy valami gubanc keletkezzék zsákmányszerzés közben. A Nap, mint égi festő színezte rózsaszínre az ég alját felkeltve az embereket. Hideg őszi reggelre ébrednek a falu lakói, a kutyák már izgatottan csaholnak, a lovak felnyergelve várják lovasaikat, az idősebb, tapasztalt vadászok még egyszer ellenőrzik fegyvereiket. Az asszonyok sürögnek, forognak, hosszú szoknyájuk vége sáros a víz áztatta talajtól. A kis omladozó istállóban már csak egy gyönyörű pej herélt álldogál egymagában. Bertalan a ló gazdája tegnap megsérült vadászat közben, mikor egy sebzett vadkan nekik rontott. Egyszer csak megjelenik az ajtóban Bertalan fia Nicolaus. Látszik rajta, hogy átaludta a reggeli kürtszót mely az ébresztőként szolgál az egész falu népének. A meleg bunda rendezetlenül lóg izmos, széles vállán, hátán pedig ott fityeg fegyvere. Gyorsan felkapja a földről a pokrócot és felnyergel. Mire kiér az istállóból az idősebbeket már sehol sem látja, csak a kutyák ugatása ad neki útirányt. Sietve felpattan és galoppba ugratva lovát indul neki a kis erdei csapásnak. Mikor megpillantja, a többieket lassabb tempóra fogja lovát. Izgatott ugyan is ez az első vadászata. Apja még a sohasem engedte el vadászatra, főleg nem Rubra éjszakájába végződő napon. Hirtelen mindenki megáll, a kutyák nyüszögve húzzák be maguk alá farkukat, a lovak idegesen szegik fel fejüket, csapják hátra füleiket. Egy szarvas ugrik ki a bokrok közül, a kutyák nekiiramodnak, a férfiak előkapják puskáikat és lőni kezdenek, de sajnos mind elvétik. Ekkor a szarvas nyomába iramodnak. A hosszú, talán órákig tartó hajkúrázás közben a kutyák szép lassan leszakadoznak, de a vad csak nem fárad el és a lövedékek is mind félre repülnek, de hát mire is számítottak Rubra halálának napján? Szívesen elhalasztották volna a mai vadászatot, de sajnos nem sikerült annyi élelmet szerezniük az előző napokban, ekkora szarvast pedig már rég láttak így nem hagyhatják, hogy meglépjen. Az állat egy tisztás felé közeledett, az idősebbek gyomra már görcsbe szorul, tudják, hogy egyre közelebb kerülnek a lány halálának helyéhez. Ekkor farkas falka fogja közre a kis csoportot és azon vannak, hogy bekerítsék őket. Szürke bundájukat alig lehet kivenni az őszi tájból, morgásuk hangosabba zörgő avarnál. Néhány még mellettük maradt kutya nekiugrik egy-egy farkasnak, de reménytelen az eset. Sorba hullnak földre holtan, vérbe úszva és keservesen sírnak, rúg, kapálnak utolsó erejükkel. A fiú gyorsabb tempóra késztette lovát lehagyva a többieket, de mielőtt kiérhetne az erdőből farkasok ugranak az útjába. Barnabas elkiáltja magát:

-Nico erre gyere!- A fiú megfordítja lovát és ismét csatlakozik a csoporthoz. A farkasok kilométereken keresztül üldözik őket, egyre beljebb az erdőbe. Most ők lettek az űzött vadak és ez nem tetszett nekik. Néhány farkast lelőnek, de a legtöbbjüknek már elfogyott a lőszerük. A Nap szép lassan eltűnik a horizont alá, a köd ma sem kíméli a kinn lakókat és a kinn rekedt vadászokat sem.

-Most mi legyen?- a farkasok egy idő után már megunták a kergetőzést és szétszéledtek. A lovak kifulladva, kiizzadva, lassan lépdelnek.

-Kinn kell éjszakáznunk, mert ebben a sötétben lehetetlenség kitalálni, és akkor még nem is említem- Egy pillanatra Barbaras elhallgat, körülnéz és suttogóra fogja- Rubra szellemét. Fogadok, hogy a farkasok is az övéi voltak. – mindenkit tudja, hogy nagy bajba vannak.

-Ki az a Rubra? –kérdezi Nico úgy általánosságba mindenkitől. Zoltán veszi át a szót.

-Rubra a faluban lakott. Mikor 16 éves lett édesapja férjhez adta Girfert báróhoz, aki ha részeges volt a lányon vezette le a dühét. Mikor ugyan ilyen újhold volt Rubra az éj leple alatt kiszökött és az erdő fái között keresett menedéket. Valószínűleg egy éhes farkas falkába botlott, mert napokra rá egy vadász találta meg a hóba fagyott, szétmarcangolt testű lányt. – Nicolaus még hidegebbnek kezdi érezni az éjszakát, mint amilyen valójában. Kicsit meg rémiszti a gondolat, hogy ezek között a fák között egy fiatal lány lelte halálát. Zoltán lova nagyot horkant és lecövekel. A bokrok közül egy vörös ruhás hölgy ront ki lélekszakadva, a szoros fűzőtől alig kap levegőt és kimerültnek látszik. Barna, göndör haja derekáig ér, fehér bőre világosabb a frissen hullott hónál. Banrabas, a fiatalabbik leugrik lováról és a hölgy elé siet. A lány esdeklő pillantást vet rá:

-Kérem segítsen! –Ragadja meg görcsösen a számára idegen ember szőrméjét.

-Barnabas gyere vissza! -üvölt rá Zoltán, de a barátja ekkor már Rubra hatáskörébe kerül. Elvakítja őt a lány szépsége, sebezhetősége. Rubra Zoltánra meredt, tekintetébe a gyűlölet tüze felizzott vörösre változtatva szemét, de ez Zoltánt nem érdekli. Vicsorgó farkasok jelennek meg Rubra mögött és szép lassú léptekkel indulnak meg Nicolausék felé…

Másnap reggel az erdő néma csendben gyászolja az éjszakát. A megfagyott talajon lovak patáinak dobogása hallatszik. A felderítőcsapat indul megkeresni a tegnap lemaradt csapattársaikat.

-Hó!- kiáltotta el magát Zerden mikor észrevette a földbe fagyott, darabokra tépett testeket Nicolaus mellett, aki értetlenül nézi véres kezét, tőrjét. Valamit próbál magyarázni Rubra-ról és a farkasokról, de ez Zerdent nem érdekli. Ő csak egy gyilkost lát maga előtt, aki kegyetlenül kivégezte társait. Leugrik a lováról, előhúzza hüvelyéből kardját, a zavarodott Nico elé lép és egy elegánsnak nem nevezhető mozdulattal nyakát metszette.

Undertaker of the Hell

Under Taker* lassan, komótosan lépkedett a komor, téli erdőben. Könnyed léptei alatt a hó ropogott. Sápadt arcába az éjszakai csípős szél fújt apró hópelyheket, melyek ugyan olyan lassú tempóba hullottak a földre, hogy társaival összekapcsolódjanak. Viszont Under-t nem igazán zavarta az enyhe hóvihar. Lépteit lassította és arcát az ég felé emelte. Vastag bőrkesztyűbe bújtatott ujjait az ég felé emelte és féloldalasan elmosolyodott. Keze pont azt a kis holdfényt takarta ki, amely a fák kopasz ágain át be tudott jutni. A férfi ezzel a tettével is bebizonyította, hogy a sötétség a mindene. A gyenge holdfény is megzavarta élvezkedését a kopár erdő által adatott sötétben. Under Taker soha nem értette, hogy miért élvezni a titokzatos sötétséget. Talán, mert szeretett elveszni benne és olyan érzése volt benne, mintha átölelné a fekete selyemtollaival. Igaz, ilyenkor volt a legmagányosabb is, mert a tollak eszébe juttatták, hogy mennyire is árva a világban. A sötétség minden akarata ellenére emlékeztette, hogy semmit se ér, hogy ő a Világ Számkivetettje és, hogy saját maga gyilkosa. Saját magát gyilkolja azzal, hogy lelkét legjobb ellenségének, de egyben a legjobb barátjának a Sötétségnek adja. A csendes, rejtélyes és veszélyes éjszakáknak, melyekben bármi megtörténhet. Bár Under-ön annyira eluralkodott a sötétségvágy, hogy már a nappalokat is gyászban tölti. Nappal koporsókat árul és sírverseket ír, sötét szobájában. A két szenvedélyét összekötve ez az életében a legszebb öröm.
Imádja, ahogy az emberek bemennek hozzá és kisírt szemekkel, feketébe öltözve kérik őt, hogy készítse el a szerettük végső ágyát és írjon hozzá pár szép szót. Bár nem ebben találja a legnagyobb örömét. Semmi öröme nincs abban, hogy olyanhoz alkosson, akit soha nem ismert. Abban találja örömét, hogy az emberekből ilyenkor minden árad, de boldogság nem és ezt élvezi. Imádja nézni, ahogy a temetéseken a könnyek a földre hullanak és emberek roppannak össze a gyász alatt keletkezett depresszió alatt. Under rengetegszer átélte, már ezt az érzést. Tudja milyen, mikor valaki meghal és hátra hagy téged és másokat, akiknek fontos volt. Ismeri az érzést, amikor egy szobában lelkileg meghalva nézel üres, kisírt szemekkel egy gyertya lángot, mely emlékeztet az elhunytra. Látod, ahogy a gyertya lángja boldogan lobog egy kis mozgásra és betölti fényével a szobát, de egyszer csak azt veszed észre, hogy a kanóc és a viasz is elfogy és a végén a gyertya lángja se ég többet. Nem fogja a szobát betölteni és nem fog meleg fényt árasztani, ezzel otthagyva a kegyetlen, hideg szobában. Under Taker tudta, hogy hiába keres maga mellé bárkit is egyszer kihuny annak is a lángja, hiába fűzött hozzá végtelenségig való reményeket. Nem nyit senki felé, inkább várja, hogy saját lángja is elaludjon, de érzi magában, hogy erre rengeteget kell várnia. Rengeteget, sőt örökké kell várnia. Álmaiban már meglátta, hogy a végzete az lesz, hogy a koporsó boltjában készítse a koporsókat. Keze összeszorult és állkapcsa megfeszült a ténytől. A havazás gyorsabban zúdult rá és a szél is erősebben fújt. Fehéres hajába belekapott a szél és az eddig vállán nyugvó és nyakát fedő tincseket arrébb fújta, ezzel beférkőzve fekete, kötött sálja alá. Egyik kezével a cilindere biztosításáért, másikkal szorosabbra húzza. Szemét szorosra zárja, mert bántja a hideg szél, ami pontosan arcába fújja a havat. Morogva és vacogva küzdi előre magát. Minden lépésénél erősebbnek érzi a szelet, de tovább küzd. Lábai nehezen bírják, mivel hiába készít koporsókat, testalkata nehezen bírja a szelet. Keze is egyre kevésbé tudja tartani cilinderét, de nem engedi el. Hozzánőtt ez a ruhadarab, akárcsak a bőrkesztyűi. Kötődik hozzájuk. Egy ismeretlentől kapta őket, aki annyit mondott, hogyha minden nap hordani fogja megváltozik az élete. Under el is hitte, majd amit az ismeretlen mondott be is vált. Élete megváltozott. Rengeteg embert elvesztett, behódolt a sötétségnek és a gyásznak, majd elkezdte csodálatosnak tartani a halált. Mind csak egy koponyával és fehér rózsával díszített cilinder és egy fekete, pentagrammával dekorált kesztyűpárért. Idiótának érezte magát, mert megvette, ezzel el is rontva az életét, de mostanára hozzánőtt. Jellemezte valamennyire őt, bár eddig a rózsát és a koponyát sikerült magának éreznie. A koponya jelezte számára a munkáját és a sok halált, a rózsa meg komor bordós színével Under művészetét. Viszont a kesztyűjén lévő jellel kevésbé tudott azonosulni. Azt a jelet még nem találta meg életében.
A szél erősebben fújt, de Under Taker nem küzdött tovább vele. Az előtte lévő magas vörösfenyő elé esett. Remegve, lihegve és elgyengülten vetette hátát a fának. Ajkai kiszáradtak és arca kipirosodott. Vastag ruházatán át is érezte a kellemetlen hideget, mely szinte megfagyasztotta testében a vért. Under fejében valami szöget ütött. Ilyen vihart nem lehet az időjárásra fogni. Itt valami erősebb, hatalmasabb erő próbálja őt megfagyasztani. Egy olyan valaki, akinek ereje akkora, hogy a természeti erőket is meg tudja babonázni, egy olyan, aki akar valamit tőle.
-Ki vagy? Mit akarsz?- üvöltötte elhaló hangon. Nem a félelemtől csuklott el a hangja, hanem a hideg kiszárította torkát. Nem félt, ő már semmitől se fél. Attól se ijedne meg, ha maga a Sátán lépne elé és lőné fejbe. -Ha ki akarsz nyírni tedd meg! Már régóta meg akarok halni!- kiáltotta, mire a szélvihar csendesedni kezdett. A hideg visszafogottabb lett. Under szúrósan tekintett előre. Kalapjáról levette a kezét és sálát is elengedte, viszont valamit észrevett. A kezén lévő kesztyű mintája pirosan kezdett izzani. A férfi szinte megigézve bámulta, mennyire is csodálatos a piros színbe játszó pentagramma. Eddig csak épp lehetett látni a jelet, de most izzik, sőt észrevehetetlen fényt áraszt  magából. A férfi arcába tökéletesen bekerül a fény, amelytől egész arca más tündöklést kap. A megszokott gyászos és komor arcképet felváltja egy csodálatos férfiarc, amely vonásaiban megbújik valami démoni. Eddig tompa csillogással rendelkező szürke szemei, pirosba váltottak magukkal rángatva egy ördögi csillogást. Most az egész férfi jobban hasonlított egy természetfeletti lényre, mint egy meggyötört férfire.
-Látom meglehetősen megtetszett a kis kesztyűm. Reméltem, hogy remekül fogja végezni a dolgát a cilinderrel együtt!- hallatszott egy mennydörgés szerű hang. Under rögtön elkapta kezéről a tekintetét és előre meredt. Lassan, óvatosan felkelt és tovább fürkészte az előtte elterülő sötét erdőt. Nyomasztotta valami most. Tudta, hogy nincs egyedül, de azt is megérezte, hogy nem csak ketten vannak. Majdnem olyan érzése volt, mintha szellemek fognák körül ezt az egész részt. Kitágult szemekkel nézett előre és keresett valami kivehető alakot, de semmi ilyet nem talált. Lábai hátra felé mentek és kezei kapaszkodóként kutatták a fenyő hideg törzsét. Under Taker-ön szinte már majdnem eluralkodott a pánik, de nem engedett magának semmilyen pánikot.
-Bizarr. -mondta ki, mire kezei és lábai célt találtak, de aztán rögtön lepattantak céljukról. A férfi ijedten fordult hátra és nézte, ahogy a fenyő helyett egy óriási angyalszobor állt. Szemei kikerekedtek és nyugtalanul nézett körbe. Nyugtalanul tapasztalta, hogy a fák helyett sírok voltak. Meglepetten és tanácstalanul pislogott. Nem értette, hogy került hirtelen a temetőbe, mikor még az erdőben volt.
-Igen elég bizarr tudok lenni, de te nem szoktad még meg? Még is csak a halállal foglalkozol, nem-e?- szólalt meg újra a mennydörgés szerű hang. Under megrezzent, majd mély levegőt véve lehunyta szemeit és egy ócska mondatot ismételgetett, aminek ereje se volt, de remélte beválik.
-Bújj elő, Mester!- morogta. Néha ő is beszélgetett emberekkel és a boltjába is járt pár gót fiú, akik otthon voltak az okkultizmusban. Azok szokták mondogatni és sokszor kérdezgették őt, milyen ilyen fura munkát végezni, de erre ő semmit se tudott mondani és szűkszavúan, inkább tovább faggatta őket. Ezek tudtak mindent, amit nem kellet még azt is a szörnyekről, varázslatokról és temetőkről. Igazából velük elég jól elbeszélgetett, mivel azt hitték, hogy ő is gót.
-Mester.- morgott egy mély, de lágyabb hang, mint az előbb. -Így se neveztek még, de lehet rá kéne pár suhanc démont erre szoktatni!- mondta rekedtesen, mire Under Taker szemei kipattantak és megpillantott maga előtt egy magas férfit. Fekete haja, derekáig ért. Fekete kesztyűjén, sálján és bakancsán pirosba volt bugyolálva. Fején a piros cilinder pontos másolata volt Under-ének. Maga a férfi teljes hasonlása volt a fehér hajúnak.
-Te.....vagyis maga....izé, tökéletesen hasonlít rám! Kicsoda is?- érdeklődött halkan, mire a vele szembelévő elnevette magát a másik szerencsétlenkedésén. Két lépést tett előre, mire a másik hátra lépett kettőt.
-Nyugi, nem akarlak bántani, vagy is nincsenek a számításaimban!- fogta meg a másik férfi keskeny vállát. Under fejét a vállát szorongató kezekre fordította, majd vissza és az ismeretlen szemébe meredt.
-Megnyugtatsz!- morogta gúnyosan, mire vállán erős szorítást érzett. Halkan felszisszent és lábai megrogytak. Szemei könnybe lábadtak, de továbbra is gúnyosan meredt a másikra az ócska megjegyzése miatt. A férfinek fájtak a vállai, de a másik erős kezei még erősebben szorították a törékeny vállat.
-Tegezhetsz, de nem gúnyolódhatsz velem!- morogta, mire a fehér hajú aprót bólintott. Vállán a szorítás enyhült, de nem engedte el. -Mi a neved?- érdeklődött a pirosba öltözött.
-Under Taker. A tiéd?- érdeklődött a másik.
-Death*. Érdekes neved van, mondták már? Olyan fantázia dús, nem?- kérdezte hangjában enyhe iróniával, mire a másik morgott egyet.
-Az. Bár a tiéd is eléggé illik rád. Látszik egy szociopata kapott el.- mosolyodott el féloldalasan, mire a másik először értetlenül, majd felvidult tekintettel nevetett fel. Death jót mulatott Under szarkasztikus és csípős természetén. Tetszett neki a másik viselkedése.
-Under, nem szociopata vagyok, hanem az a rohadék, aki kinyírta a barátaidat.- jelentette komolyan, mire a másik szemeiben megcsillant valami.
Under Taker kesztyűjének fénye a pirosról átváltott fehérre és úgy világította körbe a férfi egész testét. Remegett a dühtől, ami elkapta ettől a kijelentéstől. Bosszút akart állni, meg akarta ütni, addig ütni míg meg nem hal. Ő vett el az életéből mindenkit, ő keserítette meg és ő volt az aki így elcseszte az életét.
-Miért tetted?- kérdezte hidegen, majd kesztyűjén újabb színváltás ment keresztül. Kezén már a hideg, fehér helyett, mély rejtélyes lila csillogott. Felemelte kezét és lelökte magáról a másik kezét.
-Látnád magad. A rózsa és a kesztyű tökéletesen váltja a színét és tökéletesen passzolnak! Kevesen tudják ezt a kettőt egyre hozni. Megtapsolhatnád magad!- ámult el Death, mire Under levette kalapját és a rózsára meredt, ami tényleg lila volt, ahogy a kesztyűjén lévő pentagramma.
-Válaszolj!- utasította és visszarakta fejére a cilindert. Bosszúsan meredt a másikra, mire az félelmet mímelve provokálta. Célja volt a provokálással.
-Miért tenném?- kérdezte, majd mellkasán keresztbe font karral kezdte el méregetni a másikat. Az lehajtotta a fejét és engedte, hogy fehér haja előre hulljon ezzel is árnyékolva a arcát. Kezén a jel egyre jobban világítani kezd, hosszú csíkokban tűnnek el az éjszakában.
-Nem értetted, seggfej? Válaszolj!- kiáltotta, mire a pentagrammából kiszabadult egy hatalmas fénysugár, amely az egész temetőt megvilágította rejtélyes fényével. -Ide figyelj! Nekem te nem fogod játszani a halhatatlant, mert ha őket megölted akkor téged se lesz nehezebb, Death!- mutatott felé, mire a temető sírjainak a földje megmozdult. Under Taker észre se vette, ahogy a sírok földje alól csontok bukkannak fel, majd lassan egész csontvázak gyűlnek köréje. Tudatát teljesen elhomályosította a düh, melyet a másik szemtelensége szült elméjében. Dühösen meredt rá, addig, míg vállán meg nem érzett egy csontos érintést. Mérgesen fordult meg, hogy megnézze ki zavarja pont ilyenkor.
Under Taker vállát egy csontváz kopogtatta meg, amitől a férfi enyhén szólva is földbegyökerezett. Életében nem látott még élő csontvázat, de a nem várt hatást megadta. Nem ijedt meg, csak furának tartotta, hogy a temető egyik részében épp őt szólítja le egy csontváz.
-Uram, maga idézett meg minket?- érdeklődött, mire a férfi értetlenül meredt a csontvázra. A másik hangja annyira emberi volt, hogy elég volt a horror filmek által szerzett tapasztalatait lecsapni. Keveset értett a csontváz kérdéséből, ezért jobban szemügyre vette. A koszos csontok tökéletesen passzoltak egymáshoz. Stabilan álltak, mintha valami tartaná őket. Under tovább méregette a halottat és a koponyáját nézte, amin egy pók fűzött pókhálót, viszont nem ez volt az érdekes. A szemüregben lila fény villogott rá, ami egészen megfogta őt, aztán ránézett a kesztyűjére, ami lila volt még mindig.
-Asszem' én.- válaszolt bizonytalanul, miközben összeállt előtte a kép. Ő tud csontvázakat irányítani a kesztyűjével, amit még régen,-így jobban átgondolva- Death adott neki.
-Mit csináljunk?- érdeklődött egy másik, aki hangja szerint nő volt. Under megrázta a fejét és kezével mutatta, hogy visszamehetnek a sírjukba. Jobbat nem tudott csinálni.
-Amúgy uram, tehetséges. Köszönöm a szép sírverset! Sok lélek, vámpír és aki magához tartozik dicsérte!- veregette hátba egy másik csontváz. Under Taker zavartan pislogott, ahogy hátán megérezte a hideg, kemény és érdes ujjakat. Legmerészebb álmai közé tartozott, hogy egyszer egy csontvázzal fog találkozni, aki elismeri művészetét.
-Köszönöm!- nyögte és leblokkolva figyelte, ahogy elmennek a csontvázak.
-Hu, ezt megúsztam!- húzta végig kezét homlokán Death.
-Felesleges tettetned ezt az egész megijedős dolgot! Úgy se ijedtél még meg semmitől!- ült le a fehér hajú a legközelebbi márvány sírra. Arcát tenyere közé vette és bakancsba bújtatott lábát kezdte el nézni.
-Öcskös, engem szedtek már szét jó párszor csontvázak! Örültem, ha felépültem!- ült le mellé Death és ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott ujjaival végig szántotta a mellette lévő hosszú, selymes haját. Ujjai alatt a puha szálak emlékeket idéztek fel agyában. Csodás emlékek hatására felsóhajtott és üvegesen kezdte bámulni Under-t.
-Tökéletesen olyan vagy, mint valamikor az elődöd. Csak te valamivel harciasabb és makacsabb vagy. Jobb vagy, már látom, mint elődöd!- lehelte Death.
-Miről beszélsz?- kérdezte Under kíváncsian. Gondolatai kavarogtak. Agya próbálta megfejteni a történteket, de egy normális, ésszerű magyarázat se tudta megmagyarázni a történteket. Mondhatni, élete eddigi legnagyobb rejtélyét kapta kezei közé. Magában most érezte azt a sokkot, amit nagyon régen érzett. Utoljára akkor érzett ilyen sokkot, amikor véletlenül magára csukta az egyik kész koporsóját. Meghalva érezte magát, ami az emberi agynak sokkos, de minél tovább abban a koporsóban, annál inkább megkedvelte azt a helyzetet. Élvezte, hogy a beleépített selyem simogatta arcát, de ezt a csontvázas szituációt nem igazán tudta kedvelni. Valahogy nyomasztotta, hogy ilyen halott, élettelen dolgokat kell mozgatnia. Kérdések és válaszok, melyek kérdéseket szültek.
-Ja, tényleg. Te egy olyan erőt képviselsz, amit örököltél az elődödtől. Nem veled született dolog ez, hanem ilyen kiválasztásos. Az elődöd megunta, hogy a Pokol temetkezési vállalkozója legyen és mielőtt fejbe lőtte volna magát, rád ruházta a hatalmát. Azt ne kérdezd, hogy miért pont te. Bár ha lehetne egy tippem, akkor azért, mert te alapjában véve ismerkedtél már a halállal és annak fogalmával és nem akart olyat, aki már csak a halál gondolatától elfut.- fejezte be a monológját Death. Under Taker felé fordult és zöld szemeivel csodálkozva meredt a másik férfire.
-A Pokol temetkezési vállalkozója? Definiáld, légy oly kegyes!- szólalt meg elcsukló hangon. A rengeteg kérdés a fejében lassan halványulni kezdett, majd eltűnt mind, kivéve egy. Egy, ami csak annyit foglalt magába, hogy mi is ez a munka. Sejtette, hogy kibújni nem tud alóla, de nem is akart. Sokan azt mondták rá, hogy egy tökéletes Pokollakó lenne és magában ezt annyival egészítette ki, hogy a Pokol a Földhöz képest Mennyország.
-Ha valaki a Pokol temetkezési vállalkozója, az annyi, hogy a rossz lelkeket, miután különféleképpen megkínozták őket, neked kell eltemetned. Magam se tudom, hogy minek temetjük el a lelkeket, de egy biztos, hogy ennyi jó van a Pokolban. Ez a csontvázas cucc meg, onnan van, hogy a démonokat is neked kell megölnöd és eltemetned és ezzel az erővel jutalmaztak meg. Tehát annyi, hogy az emberek lelkét és azokat a démonokat kell eltemetned, akiket megöltél. Én a segítőd vagyok, aki megtanít démonokra vadászni meg ezek. Ja és én hozom a lelkeket is!- csapta hátba a fehér hajút Death. Under beharapta alsó ajkát és rámeredt a mellette ülő kezére. Nem igazán érti a dolgokat, hogy ő miért olyan nagy szám, hogy démonokat kelljen ölnie és eltemetni őket. -Ja és meg kell a tested valamennyire vagdalnom, hogy látszódjon rajtad, hogy te vagy az! -mondta könnyedén Death, mire Under felpattant és hátrálni kezdett.
-Azt már nem!- ellenkezett hevesen, de Death sóhajtva felkelt a helyéről és lassú léptekkel kezdett közelíteni a másik felé.
-De. Úgy nem lehetsz démongyilkos, ha nem éreztél már földöntúli fizikai fájdalmat.- jelentette ki ingerülten, majd kabátja alól előhúzott egy hosszú ostort, melyen apró, éles és szúrós tüskék voltak.
   Under Taker félve lépdelt hátra fele. Szíve torkában dobogott, ezzel elszorítva tüdejét az éltető oxigéntől. Mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed a levegő hiány miatt. Torkát a hideg levegő kaparja, ezzel is nehezebbé téve a légzését. Sejtette, hogy lesz valami ehhez hasonló, de ő csak egy rohadt főzetre vagy egy mérgezett csókra gondolt, nem egy teljes kínzásra. Lábai gyorsabban mozogtak, ahogy az erdőbe ért. Remélte, hogy itt el tud bújni, de ekkor fejében szöget ütött a tény, hogy ez nem csak neki, de Deathnek is tökéletes terep. Egy magas fatörzsnél megállt és zavartan lihegett, miközben erősen gondolkodott. Ismerte a horrorok világát. Most jön van az a rész, ahol a tökéletes nyugodtságért kínzásokon kell keresztül mennie, amik előbb vagy utóbb megölik, ha valaki nem menti meg. Kár, hogy Undert senki nem mentheti meg ez elől, csak a kegyelem, amire számítani se mer.
-Hol vagy, Under Taker?- kérdezte gúnyosan hívogató hangon, amellyel áldozatánál egy ideges, feszült fújtatást szült. Mindketten tudták a játszma menetét, de egyikük se volt hajlandó használni aduászait. Míg Death simán megtalálhatta volna Undert erejével, addig Under nem tudta, hogy zsebében.....vagy is inkább kesztyűjében rejlik a jokere. -Szeretsz játszani, hm? Én is, de nem gondolod, hogy már nem kis gyerekek vagyunk? Viselkedj úgy, mint egy felnőtt és viseld el, amit el kell!- ordította az utolsó mondatot Death, majd méretes korbácsával Under közvetlen közelébe csapott, amitől az arrébb kényszerült ugrani. A vadásznak ez volt a célja. Minél láthatóbb helyre akarta áldozatát kergetni, hogy ott megkapja azt, amit meg kell kapnia. Death okos és tapasztalt vadász volt, az tény. Ő már lassan több évezrede ezt csinálja, tehát tapasztalata a legnagyobb fegyvere. Ennyivel előrébb van, mint Under. A fehér hajú esetlenül menekül a végzete elől, ami még ma utol fogja érni. A tapasztalt a kezdő ellen. Tiszta sor, addig míg a tapasztalt nem hibázik, vagy a kezdő nem lesz egyik pillanatról a másikra haladó.
-Ugyan, ne szenvedj már ennyit, azzal a rohadt futkározással! Gyere ide!- utasította nevetgélve és megint lesújtott erős fegyverével. Under Taker kezdett kifulladni a folyamatos futkározástól, de véletlenül se állt volna meg. Féltette életét, bármennyire is sanyarú volt. Lehet, hogy Death kínzásról beszélt, de Under sejtette, hogy annak bizony halál lesz a végszava. Fájdalmas, véres, kínokkal telt, pont olyan, amilyet magának képzelt. Ezt tudta magának elképzelni. Ezt érezte a hozzáillőnek, de most, hogy itt az ideje nem akar belenyugodni. Menti hasztalan életét, amelynek egy töredékét, ha élvezte.
   Lába előtt hirtelen egy lánc keletkezett, amiben sikeresen felbukott. A hóval fedett földön feküdve, érezte, hogy két csuklójára és bokáira láncok fonódnak erősen.
-Ennyi lett volna?- hallott a háta mögül egy ismeretlen hangot. A láncokat felfelé kezdték húzva, Under-rel együtt.
-Dögölj meg!- szitkozódott a fehér hajú, ahogy meglátta Death önelégült mosolyát.
-Ölj meg!- suttogta Under fülébe és kezével lecsapott a férfi karjára, aki ettől felordított. Ruháját kiszakítva vájódott kezébe a sok tüske, erős fájdalmat okozva. Death erősen kirántotta a korbácsot a másik bőréből és újra lecsapott, de most annak mellkasára. Majd újra és újra lecsapott. Under testéből a vér lassan szivárgott, miközben hangos és fájdalmas nyögések töltötték meg a kihalt erdőt. A vér a havat rubinvörös színével befestette és egyre nagyobb tócsává vált. Under szemei könnyezni kezdtek, de egy könnycseppet se engedett szabadra. Inkább szitkozódott, amiért mindig nagyobb ütést kapott. Pár ütésnél teste ívbe feszült a fájdalom erős érzésétől. Izmaiban a görcs fokozatosan nagyobb lett, amit nem tudott üvöltés nélkül hagyni. Nem kérlelte a kínzót, hogy hagyja abba, pedig erősen tudott volna könyörögni, de beletörődött és elviselte a maga módján, ahogy húsába hideg, fém tüskék szúródnak.
-Nevetséges!- nevetett fel Death és erősebbet ütött bármelyiknél is. Under hátra vetette fejét és hangosan felsikoltott. Halál sikoly visszhangzott az erdőben. Under Taker halál sikolya.
-Ja, nevetséges, ahogy eddig az egész életem. De nem lenne ilyen nevetséges, ha te élted volna meg. Nem, de nevess csak ki! Sőt a hullám meg is erőszakolhatod!- köpte arcba Death-et, akinek szemei összeszűkültek és ujjait rászorította az áldozata torkára. Az elhalóan nyögött egyet és elmosolyodott.
-Te beszélsz nekem kínokról? Látom, hogy rajtam akarod kiadni a dühöd, mert szerencsétlen és nevetséges vagy!- nevette el magát, mire a kezek erősebben fonódtak nyakára. Under felemelte fejét és figyelte, ahogy kesztyűjén a jel újra világítani kezd. Remélte, hogy elkezd világítani.
-Kussolj!- ordított rá Death, majd újra lecsapott az ostorral. A fehér hajú elmosolyodott és a kínzója felé mutatta kesztyűjét, arra az megállt és térdre rogyott. Death egész lényét körbevette a lila fény, amelyben most fekete csíkok keringőztek.
-Gyűlölet, árulás, szenvedés és még sok más, mind eltörpül a gyász mellett, amit elődöm miatt érzel. Sőt elképzelem, hogy sokakat gyászolsz még, csak nem mered kimutatni, és ezért engem kínzol. Érzem a fájdalmat, nem kell bemutatni!- motyogta. Ujjait ökölbe szorította, majd határozottan kinyitotta. Death felordított és egy óriás fekete fény távozott testéből. Under Taker elmosolyodott és hátra engedte a fejét. Teste fokozatosan gyógyult. Ruháján a szakadások eltűntek és teste se égett már a kínzó fájdalomtól.
   Death erőtlenül elterült a földön, majd el is aludt. Under Taker, pedig kikötözve lógott és lihegett. Akkor ő most már a Pokol temetkezési vállalkozója?
-Új, keserves élet! Király!- mondta, majd lehajtotta fejét.


Undertaker: temetkezési vállalkozó
Death: halál

______________________________________________
Remélem tetszett! :D

One Shot

Hell!

Felkerlt a One Shot című történet második fejezete. Ezentúl minden pénteken fog gyarapodni egy résszel ez a történet, szombaton pedig újdonsült írótársamtól olvashattok történeteket. Jelentkezőket még mindig nagy szeretettel várok. Remélem elolvassátok a második fejit és hagytok kommit a történet vagy ezen bejegyzés alatt. 

Demon

Ohayo, minden olvasónak! Új admin vagyok, GeOr. Szombatonként tudnék életjeleket mutatni. A történeteimről is mondjak pár mondatot. Alapjáraton komor, elvont (sokak "gótoknak való"-val jelzővel) illeti meg a részeket. Persze, tudok vérengzőset is írni, de az ritka alkamakkor lép elő.
Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! 

Ever Night lassú, megfontolt léptekkel ment a hosszú ösvény szerű úton. Cipőjének talpa alatt hangosan koccant a beton. Körülötte magaslatokba nyúló, fekete fák és hideg szürke koporsók voltak. A fák súlyos ágait néha meglendítették a szél erős karjai, ezzel is kísértetiessé téve a temetőt. A sírok között menve a lány gondolataiba veszve bolyongott. Gondolatai egy sírt kerestek, melyre annyi van csak írva, hogy "Soha nem feledünk el!".Epésen felnevetett a gondolatra. Hangját elnyelte az éj csendes és veszélyes sötétje. Még, hogy soha nem feledik el a halottakat? A legbutább kijelentés, amit valaha csak hallott. Senki nem emlékezik arra a személyre mindig. Az évek lassú és szenvedéssel kevert eltelésével az emlékek halványulnak, ahogy az érzelmek is. A sír, ahova Ever tart egyáltalán nem volt látogatott. Nem volt senki se gondozza és el is feledkeztek talán róla. A temető legkijjebb eső részébe volt elhelyezve, egy szomorú fűz lelógó ágai alatt. A lány lehajtott fejjel és szomorú tekintettel nézte, ahogy szebbnél szebb sírok vannak elhelyezve. Minden legalább egy koszorú és egy mécses fénylik. Gyönyörű fénye a tűznek, megbabonázta. A szél lágyan mozgatta a tüzet, melynek árnyéka kecses táncot lejtett a márvány sírkövön. A koszorú csodásan mutatott a felirat mellett. Megigéző, de ahova Ever tartott nem volt ilyen szép.

Ever egy meggyalázott, törött szélű sírkőhöz tartott, ahol csak a Hold szűrődött át az ágakon. Egy koszorú se volt rajta, sőt felét benőtte már a vadrózsa. Az emberek nem mertek odamenni, mert hiába találták szépnek, ez a szépség elriasztotta őket. Senki se ismerte igazán azt, aki ott hunyta le szemét örökre. Viszont a lány ismerte. Közel állt hozzá, aki ott feküdt.....túl közel. Ever ismerte annak a halottnak az egész életét. Tudta, hogy egy megviselt, komor és sötét léleknek tűnt, míg élt, de azt is tudta, hogy a múltjának szellemei tették ezt vele és legeslegbelül  ott volt egy érzékeny angyal. Csak ezt Ever-ön kívül senki se ismerte. A halott senkit se engedett közel magához, csak pár embert és azt is tudta róla, hogy az még magával se volt kibékülve. Szinte megijedt attól, hogy mennyire is jól ismeri. Óvatosan lépdelt oda a sírhoz. Kezével arrébb simított pár fűzfa ágat és egy kis selyem kötéllel odarögzítette a fa törzséhez. Azon a kis résen beszűrődött a Hold gyenge fénye és megvilágította a sírt. A sír sarkai megtörve engedték, hogy rácsavarodjanak a vadrózsa tüskés ágai, elfedve az illető nevét. A virágok feketén és sötétvörösen díszítették a megviselt emléket. Ever egy pillanatig elmosolyodott, majd leült a az ott lévő kis kőpadra. Azon is valameddig felfutott a rózsa, de nem érdekelte a lányt. Leült és térdére helyezve könyökét, arcába temette kezét és elejtett pár kósza könnycseppet. Eszébe jutott, ahogy halt is meg az a test és vele a lélek is. 

Kedves, késő őszi nap volt. Senki se sejtett semmit a városban élő veszélyről. Mindenki boldogan és életvidáman sétálgatott az utcán, de voltak, akik más helyen voltak. Akik más helyen voltak, azok szenvedtek igazán, azoknak az volt az utolsó napjuk. Ők ugyanis egy gyilkos banda csapdájába futottak. Mindenkit kegyetlenül megöltek. Volt, akit elkaptak, kikötöztek és felgyújtottak, majd valakit lelőttek és meggyalázták a hulláját. Viszont Ever sírjának lakójának volt talán a legmeggyalázóbb az a nap. A halottat, kínok közt engedték át a túlvilágra. Először kikötözve meggyalázták és önbecsülésétől megfosztva hagyták elsüllyedni a szégyenben, majd több késszúrással okoztak neki testi fájdalmat, de ez nem volt elég nekik. Egy pisztolygolyót is beleeresztettek  annak fejébe és végül újra meggyalázták. Aztán otthagyták saját vérében megfagyva és meghalva. Ever már csak az emlékre is könnyezni kezd. Viszont, ő honnan tudja mind ezt? Egyszerű. Ever volt, akivel ily kegyetlen mód elbántak embertársai. Benne vannak még azok a kegyetlen emlékek és még mai napig érzi, a szétfeszítő fájdalmat minden mozdulatában. Ruhája, még mindig véres és senki se látja már. Barátait, akik szeretett, szeme láttára ölték meg és ő egyedül maradt. 

Sokszor elmélkedett azon, hogy melyik az ijesztőbb. Meghalni ilyen fizikai kínok között vagy egyedül maradni egy helyen, ahol senki nem lát és nem is beszél veled. Mert a zord valóságban is könnyebb volt élni, pár baráttal, mint meghalva magányosan barangolni egy temetőben esténként. Magányosság sokszor fojtogatta. Ezerszer erősebben, mint bármelyik gyilkos, aki elpusztította. Erősebb és kegyetlenebb volt ezer kardnál és pisztolynál. Halálosabb, mint maga a Halál.

A lány elemelkedett a kőpadtól és a sírjához lépett. Óvatosan megfogta a rózsaszálat, de kétség kívül fölösleges volt ez az óvatosság. Nem érzett semmit. Ezt is megölte a gyilkos. Érzések nélkül tényleg halott minden. Ránézett a sírkőre és elejtett egy vércseppet a szeméből. A vér gyorsan beivódott a kiszáradt földbe.

-Itt nyugszik, Ever Night. Soha nem felejtünk el!- olvasta fel, majd fejét a sírkőhöz nyomta és zokogva áztatta el a szürkés márványt. A márvány lassan vörössé vált a vértől, a virágok elsötétültek, feketévé váltak, a Hold pedig óvatosan ölelte körül jeges karjaival a tájat. Ever felkiáltott, de az éjszaka elnyelve döfte bele az utolsó lelket ölő kést. A magánnyal járó gyilkos tőrt. 

Kihalt

Boo!
Mi van veletek olyan kihalt lett ez a blog. Kérlek küldjetek valami életjelet mert a végén még azt hiszem csak én vagyok a világon. Gyorsan élet jeleket kérek. Na mutassátok meg mit tudtok, kommenteljetek. Na hajrá jó buli lesz.
Na puszi: Renii

Prológus

Boo!
Na itt az 1. saját prológusom. Remélem tetszeni fog. És Rosettával reméljük kapunk pár kommentet. Én minden csütörtökön új részel jövök hozzátok.Na jó olvasást és muhahahaha. :))

Mikor betöltöttem a 10 éves kort, akkor álmomban megjelent egy szellem és ezt mondta: Halál. Ez az álom minden november 1-jén ( Születésnapomon, Halloweenkor ) visszatér. Eddig mindig meghalt valaki a családiköreimből, de most, a 18. szülinapomon ez nem történt meg. Amikor már azt hittem, hogy ennek a kísértésnek vége egyik éjszaka kimentem a konyhába, és az ablakba az álmomban látott szellem állt. A szájáról le lehetett olvasni megint azt a bizonyos szót. Bejött a házba és anyámat megölte a szemem előtt. Nagyon rémisztő volt. Levágta a kezét, a lábát, a fejét. Minden csupa vér volt. Vajon következő születésnapon ki lesz a soros, vagy éppen senki és ennek a rémálomnak vége tér, vagy újabbnál- újabb  lények lépnek Laura életébe? Minden kiderül a Rémálmok tengeréből. 

 Jó szórakozást! :)